Először is, szeretném megköszönni Dianne C. Brown-nak és Mamikon Yengibariannak, hogy felkértek ennek a kiállításnak a megnyitására. Igazán öröm számomra itt lenni, és az is, hogy megoszthatom Önökkel néhány gondolatomat erről az installációról.

 

Van egy kis irónia abban, hogy pont ma tartjuk a Pókváros megnyitóját, hiszen éppenséggel ma, október 15-én született a filozófus Friedrich Nietzsche – csak éppen 1944-ben. De ez talán nem is véletlen, ahogy az sem, hogy a pók visszatérő motívum és metafóra volt Nietzsche írásaiban. A pók és a pókháló szövése számtalan formában újból és újból feltűnik Nietzsche életművében. Sokszor a filozófia, teológia és egyéb tudományok tevékenységét jelképezik, néhány filozófust Nietzsche egyenesen póknak hív, de a pók időnként még kifejezetten költői képekben is megjelenik: „És ez a lassú pók, ahogy elöttünk kúszik a holdfényben, és maga a holdfény, te meg én, ahogy ennél a kapunál sugdolódzunk örök igazságokról – nem –e voltunk már itt valamikor?”

 

Nietzsche pók-képe meglehetősen ellentmondásos. A pók néha pozitív értelemben jelenik meg, mint az önmagából való teremtés szimbóluma, máskor pedig úgy, mint egy furfangos ravasz ragadozó vagy parazita.  Szerintem nem kellene azt gondolnunk, hogy ez önellentmondás, inkább csak azt, hogy Nietzsche kettős módon áll a pókhoz: egyszerre tiszteli és fél tőle. Tehát a pók se nem pozitív, se nem negatív, hanem mindkettő.

 

Ilyen ellentmondást fedezhetünk fel azon a pókon is, ami itt előtt állunk. Ugyan óriási, mondhatni gigantikus, az ember is eltörpül mellette, nem is beszélve széken gubbasztó kisfiúról, ennek ellenére mégsem tűnik rémísztőnek. A lábai könnyű lírikus vonalak, melyeknek kunkorodó végei bizonytalanul keresik a talajt: nem is igazán tűnnek póklábaknak. Ha már valami, a kisfiú lábfej nélküli lábai inkább tűnnek póklábaknak, de akár már a szék lábai is inkább pókláb formájúak. A pók nem merev, stabil, hanem felfüggesztett, mozgásban lévő, imbolygó, járja magányos póktáncát. Úgy tűnik, hogy veszélyes lehet, veszélyesnek kellene lennie, de végeredményben mégsem látszik annak. Testének formája sem pókszerű. Felmerül bennünk a kérdés, hogy ez vajon egy pók? Vagy inkább egy ember? Mindenesetre humanoid, androgűn, a neme rejtély marad – hátat fordít a fiúnak, aki nyugalmasan lógatja lábát a széken. Akkor most a pók nem is veszélyes? Vagy csak be akar csapni minket, hogy ne számítsunk támadásra?

 

A magas szék eltávolítja a fiút a póktól, egyfajta magányos, elzárt védelmet nyújt a számára. Azzal, hogy felült erre a magas székre ugyan megmenekült a közvetlen veszélytől, de a magasság máris újabb veszélyt rejt. Vajon nem lenne –e nagyobb biztonságban a fiú a földön, még ha így az óriás pók közvetlen közelébe kerülne is? Visszatérve a fiú lábainak póklábakhoz való hasonlatosságára, még egy érdekes dolgot felfedezhetünk: hogy a fiúnak nincsen karja, vagy ha van is, nem látszik. Nem –e a pókok azok, akiknek lábuk van, de nincs kezük? Míg a pók táncol, a fiú mozdulatlan. Most akkor veszélyes –e a pók? És biztonságban van –e a fiú? Azt gondolom, hogy a válasz: igen is én nem is. Biztonság és veszély összetartoznak, mivel egyazon éremnek a két oldalai. A fiú bármelyik pillanatban leeshet a székről, és áldozatául eshet a póknak. Vagy egyszerűen csak csatlakozik a póktánchoz...

 

Felmerül még a kérdés, hogy mi lett a pókhálóval? A pókokat szinte elválaszthatatlannak gondoljuk a hálójuktól, itt mégsincs pókháló. Habár, amikor tegnap este néztem a kiállítást, egyszercsak előbukkant egy kis, szokványos méretű pók a szék tetejénél, és lassan leereszkedett a levegőbe: elkezdte szőni hálóját. Vajon az óriás pók elkezdte –e már szőni a hálóját? Vagy esetleg mi fogjuk megszőni ezeket a hálókat? Szervezeteinkkel, hálózataikkal, kulturális reprezentációinkkal?  Társadalmi kapcsolatokon, elképzeléseken és ideológiákon keresztül? Nem –e mi magunk hozzuk végül létre a Pókvárost?

 

Végezetül kanyarodjunk vissza kicsit Nietzschéhez. Míg a pókháló néha csalást, csapdába ejtést jelképez nála, erről is van egy pozitív képe. Csodálja a pókhálót, mivel az finomsága és törékenysége ellenére nagyon erős, és főleg azért, mert nem a külvilágban talált anyagokból, hanem gyakorlatilag saját magából fonja a pók. Tehát míg a hangya van a méh a környezetében talált anyagokból építkezik, a pók olyan, mint egy kreatív művész, az teremtés géniusza. Ebben az értelemben „az ember jóval a méhek felett áll: nem annyira a környezetében talált anyagokból, hanem saját magából vesz olyan finom konceptuális anyagot, melyet magában először meg kell termelnie.” A Pókváros esetében mindezek szintézisével találkozunk: finom gondolatok öltenek formát méhviasz által, gondolatok, melyeket pókhálóként sző a művész. A végeredmény egy háló, melyben finom gondolatok válnak láthatóvá és tapinthatóvá -  a műtárgy révén.